110 éve hunyt el Dvořák! - Az „Újvilág” megalkotójának életútja

Ha megengedik, egy személyes jellegű történettel kezdeném az egyik leghíresebb, és számomra talán legkedvesebb cseh zeneszerzőre emlékező cikkünket. Megboldogult gyermekkoromban a pestszentlőrinci zeneiskolában koptattam a padokat és a szegény, jobb napokat, tehetségesebb tanulókat is látó zongora billentyűit. Mind a zongora órákon, mind a karének próbák, előadások során az amúgy kiváló zenetanáraink, a kor szocialista ízlésének megfelelően főként kortárs magyar, és szovjet „művekkel”, továbbá a nem éppen gyermekfülnek tetsző Bartók darabokkal ismertettek meg minket (na jó, időnként egy kis dallamosabb Haydn, Händel is a terítékre került). A nem éppen izgalmas repertoár mellett igazi „sokkhatásként” ért, amikor felfigyeltem egy addig számomra ismeretlen zeneszerző szimfóniájának kis részletére, ami első hallásra egy izgalmas, egzotikus, az általam addig a jugoszláv apacs filmekből ismert vadnyugatot idéző világba röpített el. Kis idővel később már szerencsém volt végigcsodálni a teljes művet is, immáron tudván, hogy ami szól az valóban egy másik világ zenéje, egy „új világé”. Most, vagy jó 35 évvel később - miközben írom a május elsején éppen 110 évvel ezelőtt elhunyt mesterről szóló soraimat – is ugyanolyan, vagy talán még nagyobb élvezettel hallgatom Dvořák IX., Újvilág szimfóniáját, egy alkotást, amely méltán szerepel minden idők legnagyszerűbb zeneművei között.

A kis Antonín

De a hosszúra nyúlt bevezető után térjünk át magára a szerzőre, aki 1861 és 1903 között, azaz 42 éven át több mint 400 művet alkotott, amelyek közül ha minden mai napig fennmaradt alkotását megállás nélkül végig szeretnénk hallgatni, akkor röpke három és fél napon át tartó időtöltésben lenne részünk. Antonín Dvořák ősei egykor a mai Közép-Csehországban, pontosabban a Prágától észak-nyugatra fekvő Králupy nad Vltavou térségében telepedtek le. Antonín is ezen a vidéken, a Nelahozeves (az akkori Mühlhausen) nevet viselő faluban született 1841. szeptember 8-án. Szülei egyszerű mészáros – kocsmárosok voltak, így a kisfiúnak, mint elsőszülöttnek (később 8 további testvére született) is hagyományosan a családi vállalkozást kellett volna továbbvinnie. Ámde a Dvořák családban a zene szeretete és a zenészi tehetség is gyakran fel-felbukkant, persze csak olyan szinten, hogy a mindennapi szorgos, de nem feltétlenül izgalmas munkavégzést valamivel feldobják. Ez az amatőr családi zenekedvelés azonban Antonínnal gyökeresen megváltozott, akinél a szülök hamar felismerték, hogy a tehetsége sokkal komolyabb annál, minthogy elherdálják.

Szülői ház

Édesapja ezért a helyi zenetanárra bízta a fia oktatását, és ennek csakhamar meglettek az első eredményei. Előbb megtanult hegedülni, és népi táncokkal szórakoztatta közönségét, majd önálló előadásokat is tartott a környékbeli templomokban. Közben persze besegített a családi üzletbe, de mikor egy megvásárolt marha - amit éppen kötőféken vezetett hazafelé belökte egy kis tóba -, könnyekbe tört ki, és megfogadta, hogy belőle bizony nem lesz hentes. Viszont annál jobban érdekelték a vonatok, de mindannyiunk szerencséjére mégsem mozdonyvezető lett belőle.

A prágai iskola

Közben édesapja üzlete nem akaródzott rendesen működni, ezért a család átköltözött a nagyobb rokonsági biztonságot nyújtó Zlonice-be. Az ekkor 12 éves Antonín itt került a neves zenetanár Antonín Liehmann szárnyai alá, aki szintén hamar felismerte a gyerekben rejlő géniuszt és orgonára, szolfézsra kezdte tanítani. A kisgyermek ekkoriban írta első darabjait, kis polkákat, de közben szépen elkezdte elfelejteni az anyanyelvét, a németet, amely abban az időben elengedhetetlen volt a boldoguláshoz. Ezért apja egy német közösségbe küldte át, Česká Kamenice-be, ahol nem csupán a nyelvtudását frissítette fel, hanem újfent továbbfejlesztette zenetudását, rendszeresen orgonálva a helyi templomban. A családja időközben végképp belátta, hogy fiuknak a zenei pályafutást kell választania, ezért a 16 éves gyerkőcöt a prágai orgona iskolába, a konviktska utcai Egyházi Zene Intézetbe küldték tanulni, ahol ugyan a zeneszerszámokban nem bővelkedtek, ámde annál kiválóbb tanárok oktatták a nebulókat.

Az Ideiglenes Színház

Mikor 1859-ben az ifjú Dvořák sikeresen befejezte tanulmányait, magabiztosan, de annál pénzhiányosabb állapotban hagyta el az iskolát. A családi üzlet továbbra sem ment fényesen, így otthoni segítségre nem számíthatott. Jobbára a rokonainál húzódott meg Prágában, megpróbált orgonista munkát találni, de tapasztalat hiányában nem nyert felvételt. Jobb híján egy kis zenekarban játszott mint brácsás, nem túl igényes helyszíneken. De szerencséjére 1862-ben az egész zenekar beleolvadt egy akkor nyíló Bohémiai Ideiglenes Színház (a Prágai Nemzeti Színház elődje) társulatába, és ezt követően Dvořák kilenc éven át játszott itt többek között Verdi, Donizetti és Smetana darabokat, nem ritkán az utóbbi cseh híres zeneszerző karmesteri irányítása mellett. Emellett maga is hozzáfogott az aktív komponáláshoz, amely darabok közül sok nem maradt fenn, részben azért sem, mert az önkritikával bőven megáldott művész saját maga semmisítette meg általa selejtnek ítélt műveit.

Dvořák 1868-ban

Josefina és Anna

A színházban töltött évek során reménytelenül és beteljesületlenül szerelmes lett az egyik ott dolgozó színésznőbe, Josefina Čermakovába, akinek még szerelemtől átfűtött dalokat is írt. Ugyan a hölgyemény – ki tudja miért – egy grófot választott férjéül, de Dvořák sem tudott túlzottan eltávolodni a Čermak családtól. A családban zongorajátékot oktató, akkor 32 éves zeneszerző 1873. novemberében elvette feleségül Josefina húgát Annát, a tehetséges ámde igen fiatal, mindössze 13 éves tanítványát. Ugyan az ifjú ara még nem volt nagy korú, ámde az esküvő idején már négy hónapos áldott állapotban leledzett. A pár a frigyet követően önálló lakásban, ámde meglehetős szegénységben élt, pedig még Anna is besegített (templomi kórusokban való énekléssel) a családi büdzsé kialakításába.

Dvořák 1869-ben

Antonín ugyan időközben kezdett befutni, műveivel kisebb sikereket aratni, de a pénzhiány miatt muszáj volt elvállalnia a Szent Adalbert-templom orgonista állását is. 1875-ben végre jött egy kis hathatósabb támogatás is, amikor Dvořák elnyerte az osztrák állami ösztöndíjat, amelynek odaítélésében nem kisebb egyéniségek is, mint Johannes Brahms is részt vettek. Brahmssal a későbbiekben igen jó, baráti viszonyt alakított ki. A siker sajnos nem jött egyedül, sorozatos családi tragédiák érkeztek vele. Különböző okok miatt, de Antonín és Anna első három gyermeke is a születése után kis idővel elhalálozott. Első gyermeke halálát követően írta Dvořák a Stabat Mater című híres művét. Talán éppen a tragédiák miatt az addig a Na Rybníčku utcában élő pár átköltözött a Žitná utca 10-be (ma 14).

 

Anna

1878-1880 között élte a zeneszerző az ún. Szláv korszakát, amely során születtek a legszebb, legcsehesebb művei (pl. Szláv táncok, VI. szimfónia). Az 1880-as években Dvořákot meghívták Londonba, és ez a látogatása, majd ezt követő további nyolc angliai sikeres turnéja meghatározta későbbi zenei pályafutását. Egyre nagyobb elismerést aratott az európai zenei körökben is, és ezzel párhuzamosan a családi élete is boldogabb utat vett. 1878 és 1888 között hat gyermeke született, és valamennyien megélték a felnőtt kort. A művész a sógorától (Josefina férjétől) megvásárolt egy nyaralót Vysoká u Příbrami-ban, szépen felújíttatta, és húsz éven át itt alkotta műveinek legjavát. Ezt a nyaralót a művész halála után Rusalka Villának nevezték el. 

 

Dvořák európai úticéljai

Dvořák a nyolcvanas évek végén több sikeres látogatást tett Oroszországban, majd 1891-ben az Egyesült Államokba invitálták, ahol elvállalta a new yorki Zenei Konzervatórium igazgatói állását, mintegy harmincszor annyi fizetésért, mint amit a prágai Konzervatórium tudott volna fizetni. Az Amerikában töltött két és fél éve során, az amerikai őslakos zenei motívumok felhasználásával alkotta meg bevezetőnkben említett kilencedik, Újvilág szimfóniáját, amelyet 1893. december 16-án mutattak be először a Carnegie Hall-ban, mondhatni hatalmas sikerrel.

Dvořák és szűkebb családja Amerikában

Miután visszatért szülőhazájába Dvořák a Prágai Konzervatóriumban kezdte el oktatni a jövő neves cseh zeneszerzőit, köztük Oskar Nedbalt, illetve Josef Sukot, aki később feleségül vette a legidősebb leányát, Otiliát. Dvořák életének utolsó éveiben a misztikum és a mesék világa felé fordult. A Rusalka című operája 1904-es bemutatóján a művész már komoly betegségben szenvedett, nem is tudta az előadást végighallgatni. A doktorok ágynyugalmat rendeltek el a számára, de ez év május elsején a májbeteg, influenzás mester rosszul lett, elveszítette az eszméletét és a kiérkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Dvořák sem életében, sem halálában nem volt mesterkélten pátoszos. Utolsó mondatai is csupán ezek voltak: „Egy kicsit szédülök, azt hiszem megyek és lefekszem.”

A fényképek forrása: www.antonin-dvorak.cz