„Emberi
csontokat találtak az erdőben”, „emberi csontok kerültek elő
a földből”, „emberi csontok a Dunában”. Ilyen és ezekhez
hasonló híradások jelennek meg évről évre a különféle
médiumokban, bizton számítva arra, hogy a mezei olvasó, néző
érdeklődését már az emberi csont említése is kellőképpen
felcsigázza. Még mielőtt tudatosulna bennünk, hogy a csont,
egykor egy élő, és érző embertársunkhoz tartozott, többségünkön
már az említésekor valamiféle ösztönös borzongás, félelem,
vagy más riasztó elemi érzés fut át. Ugyanakkor mégis valami
ugyancsak ősi kíváncsiság is erőre kap, ki is lehetett a csont
egykori gazdája, hogyan is halt meg? De miért is van bennünk ez a
furcsa, bizarr vonzódás embertársaink maradványaiért
(maradványai iránt), miért van az, hogy egy koponya látványa
egyszerre riasztó, és mégis vonzó? Erre talán egy sereg
antropológus, pszichológus tudna pontos választ adni, mi ezt, itt
és most meg sem kíséreljük.
 |
| Temetőkert kapuja |
