Ha
megengedik, egy személyes jellegű történettel kezdeném az egyik
leghíresebb, és számomra talán legkedvesebb cseh zeneszerzőre
emlékező cikkünket. Megboldogult gyermekkoromban a
pestszentlőrinci zeneiskolában koptattam a padokat és a szegény,
jobb napokat, tehetségesebb tanulókat is látó zongora
billentyűit. Mind a zongora órákon, mind a karének próbák,
előadások során az amúgy kiváló zenetanáraink, a kor
szocialista ízlésének megfelelően főként kortárs magyar, és
szovjet „művekkel”, továbbá a nem éppen gyermekfülnek tetsző
Bartók darabokkal ismertettek meg minket (na jó, időnként egy kis
dallamosabb Haydn, Händel is a terítékre került). A nem éppen
izgalmas repertoár mellett igazi „sokkhatásként” ért, amikor
felfigyeltem egy addig számomra ismeretlen zeneszerző
szimfóniájának kis részletére, ami első hallásra egy izgalmas,
egzotikus, az általam addig a jugoszláv apacs filmekből ismert
vadnyugatot idéző világba röpített el. Kis idővel később már
szerencsém volt végigcsodálni a teljes művet is, immáron tudván,
hogy ami szól az valóban egy másik világ zenéje, egy „új
világé”. Most, vagy jó 35 évvel később - miközben írom a
május elsején éppen 110 évvel ezelőtt elhunyt mesterről szóló
soraimat – is ugyanolyan, vagy talán még nagyobb élvezettel
hallgatom Dvořák IX., Újvilág szimfóniáját, egy alkotást,
amely méltán szerepel minden idők legnagyszerűbb zeneművei
között.
