Idézet és pár kép XXXVII. - Egon Erwin Kisch: Prágai pitaval

A napokban egy antikvárium eldugott sarkában kutatva fedeztem fel egy 60 évvel ezelőtt kiadott könyvet, amely a furcsa Prágai Pitaval címet viseli. Szerzője a prágai születésű Egon Erwin Kisch, a híres „száguldó riporter”, kinek élettörténete bőven megér egy teljes cikket, így erre halálának közelgő 70. évfordulóján sort is kerítünk. Ám addig is tekintsünk bele az említett könyvébe. A címben szereplő Pitaval, teljes névvel Francois Gayot de Pitaval egy a XVII. század végén, XVIII. század elején élt francia író és jogtudós volt, aki a pitavalt, mint irodalmi műfajt megteremtette. De mi a szösz is a pitaval? Nos nem más, mint izgalmas bűnesetek, bírósági ítéletek leírásának gyűjteménye, mondhatni a későbbi krimik vagy még későbbi bűnügyi dokumentumfilmek elődje. Tulajdonképpen afféle szórakoztató szakirodalom, amely a XIX. században és a XX. század elején élte fénykorát.

Egon Erwin Kisch

Egon Erwin Kisch, mint korának egyik legnevesebb újságírója eme műfaj választva alkotta meg a 1931-ben a Prágai Pitavalt, amely az 1958-as magyar nyelvű kiadásában későbbi írásokat is tartalmaz. A rövid, de tényanyagban gazdag történetek gyűjteményében egyebek között olvashatunk Babinskyről, a rablóvezérről, Nehemia Chija Chajonról, a XVII. századi szélhámosról, egy prágai bombamerényletről vagy éppen a tolvajcéhekről. Az alábbi idézet csokrunkban a náci megszállás idején a brünni (brnói) Spielberg várbörtönéről írt történetét osztjuk meg olvasóinkkal.

„Míg Franciaország az 1939-es évben ujjongva ünnepelte a Bastille lerombolásának százötvenedik évfordulóját, addig Csehszlovákiából az a hír érkezett, hogy a Bastille megfelelője, a brnói Spielberg (Spilberk), a nemzeti szocialisták bevonulása óta új, halálthozó életre támadt: „...A Spielberg-börtönbe a tegnapi napon beszállíttatott 80...” „...miként már ismeretes, a Spielbergben meghalt...”.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Spielberg, szörnyű fenyegetésként mindazok számára, akik szembeszálltak az önkénnyel. És a Spielberg komolyan is vette, amivel fenyegetőzött. Ez a vár, amelyet a Nagymorva Birodalom óta újra meg újra felélesztenek, kőből épült kaptárhoz volt hasonló és sejtjeiben az embernek el kellett felednie, hogy ember volt valaha. Legalul, az alapköveken, ahol egy évezreddel ezelőtt fegyvercsarnok lehetett, az osztrák abszolutizmus megteremtette azt, amit később „bunker”-nek neveztek. A pincében olyan sötét van, mint a zsákban, falából nyirkos doh árad, boltívei alól szakadatlanul csöpög a víz azokba a tócsákba, amelyekben a már korábban lehullott vízcseppek egyesültek.'

A förtelmes folyosótól jobbra és balra harmincnégy ketrecet ácsoltak rönkökből és gerendákból egy-egy fogoly számára. Ezekben a kétköbméteres helyiségekben verték vasra a foglyokat, nyomták szájukba azt az átlyuggatott vaskörtét, amelynek nyílásaiból bors szóródott a szomjúhozó nyelvre, sajtolták az ujjaikat hüvelykszorítóba, karjukat pedig tüskés acélkarmantyúkba, zárták őket kalodába vagy kínozták izzó fogókkal, a mennyezetről pedig hulltak a vízcseppek a mozdulatlanságra ítélt vasravert fogoly testének mindig ugyanarra a pontjára.”

A Spielberg kazamatái

„A nép szerette azokat, akik a Spielbergen szenvedtek, s az uralkodóknak, akár akarták, akár nem, számolniuk kellett ezzel a rokonszenvvel. II. József császár 1783. augusztus 3-án egy óra hosszat tartózkodott az egyik zárkában és azután kinyilvánította kísérete – no meg az iskolai olvasókönyvek számára - : nem kívánja, hogy földalatti cellákban valaha is üljön még valaki. Erre vonatkozóan írásbeli tilalmat is adtak ki, de még ötven évvel később is rohadtak ott élő halottak. Ferenc császár még tovább ment „emberszeretetében”, megtiltotta a kazamaták fölött húzódó zárkasor használatát is, de mégsem akadályozta meg, uralkodásának idején mindvégig politikai foglyok üljenek ott.”

„A Spielberg a Csehszlovák Köztársaságban már csak parkként, laktanyaként és múzeumként szolgált. Szelíden emelkedő szerpentinjein, akácok és gesztenyék alatt, szerelmes párok andalogtak.”

„A kínzókamra kínzó szerszámkészlete és a nyirkos boltívek alatt elenyészett sóhajok bizony sok látogatót elborzasztottak. Aztán a borzongás is elmúlt, akárcsak az önkény évei, azok az évek, amelyekről joggal hittük mindnyájan, hogy sosem térhetnek vissza. Százötven évvel a párizsi Bastille ostroma után azonban új jajkiáltások hallatszanak, új kínzóeszközök gyötrik áldozataikat, halálordítások törnek fel a Spielberg falai között.”

Egon Erwin Kisch: Prágai pitaval, 1958. Kiadó: Bibliotheca, Budapest. Fordította: Ember Mária