Hogyan nem találkoztam Bohumil Hraballal....

A minap meghívást kaptunk Bakos István barátunktól alias II. Gyulától, a Hrabal Asztaltársaság elnökétől, amelyben felkért minket arra, hogy az első őszi-téli ülés keretében meséljünk a Csehország nem csak Prága magazinról, céljainkról, működésünkről. Mivel úgy éreztem, hogy egy mezei kis beszámoló önmagában talán nem lenne túlságosan szórakoztató, ezért Bohumil Hrabal és az Asztaltársaság iránti tiszteletem jeléül, felolvasási célzattal egy kis szösszenetet firkáltam össze. Az írásom alapjául Sinkó Péter 1981-ben alkotott, majd Agárdi Gábor színművész által előadott nagy sikerű műve a „Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával” szolgált. És most lássuk a medvét, akarom mondani a kis irományt, hátha valakinek elnyeri a tetszését.

Bohumil Hrabal

Hogyan nem találkoztam Bohumil Hraballal....Sinkó Péter után szabadon

Nos, kérem szépen, szeretném elmondani nektek, hogy én hogyan nem találkoztam Bohumil Hraballal!

Tudom, ez az első pillanatra hihetetlennek tűnik, pedig higgyétek el, hogy igaz. Én vagyok az, aki az életben sohasem találkozott Bohumil Hraballal!

Már kora gyerekkorom óta szüleim erősen féltettek a sörivástól, emlékezvén arra, hogy sosem ismert nagyapám bizony gyakran támasztotta a falu egy-egy kocsmájának falát - ajtaját, pedig a helyi kőmíves mesterek akkortájt még igazán kitettek magukért, így a kocsmát egyáltalán nem fenyegette az összeomlás veszélye. És mint tudjuk a génekkel nem csak a szépségét örökölheti az ember.

Éppen ezért szüleim – különös tekintettel az egyre fejlődő, nem csak a kultúra iránt érzett szomjúságomra –, elhatározták, hogy nem visznek el Csehországba, s nem csak Prágába hanem a fővároshoz közeli Kerskoba sem. Nos, ezeken a helyeken nem találkoztam Bohumil Hraballal!

Emlékszem, éppen nem kortyolgattam a csodásan aranyló pilzeni Prazdrojt a Husova utca 17-es szám alatti sörforrásban, és nem írogattam egy szerény füzetbe, próbálgatván soha meg nem lelt írói vénámat, amikor nem nyílt szerényen az Arany Tigris ajtaja és nem lépett be rajta Bohumil Hrabal.

Ahogy így visszaemlékszem, nem volt rajta sem csíkos póló, sem más divattól mentes ruhadarab és nem ült le a törzshelyére, az agancs alá, közel hozzám, hogy rögvest szó nélkül érkezzen meg elé az aznapi folyékony kenyér porciójának első morzsája! Nekem azonnal kiesett a kezemből, no nem a korsó, amelyet soha nem fogtam meg erősen a bal kezemmel, hanem a toll, amelyet nem tartottam a másik kezemben. És Hrabal, minden szó nélkül, nem nézett rám, nem vette fel a tollat, és nem írta alá sem a kissé gyűrött füzetemet az asztalon áthajolva, sem a sörkekszemet a kocsmai piszoár meghitt rejtekében. Csodálatos volt!!

És emlékszem, hogy nem kérdeztem Hrabaltól semmit, mert a meghatottságtól az ég-világon semmi nem jutott eszembe. Nem meredtem rá tágra nyitott szemekkel, és ő nem morgott rám ékes cseh nyelven, közölvén, hogy hagyjam már békén, igyam inkább a sörömet.

Másodszor az élet úgy hozta, hogy nem kellett elköltöznöm Vácra, ahol nem lettem egy lánglelkű zöld alapítvány eleinte lángoló majd hamvába holt tagja.

Emlékszem, Hrabal akkor már igen beteg ember volt. Egy ködös, hideg februári napon éppen nem az ő örök érvényű sorait olvastam, éppen nem képzeltem magamat Haňta helyébe, és gondolatban nem szedegettem ki a papírbálákból a kincset érő újságokat, könyveket, hogy aztán az albérletemben a fejem fölé tornyosítva minden nap reszkessek attól, hogy mikor is temet maga alá az irdatlan mennyiségű feldolgozott fatömeg.

És ekkor nem szólt nekem, fal fehér arccal a magas, szakállas barátom akinél jobb embert nem ismertem, s akivel együtt nem szerettük a bohém irodalom saját hazájában meg nem értett géniuszát, hogy hallottam-e a hírt, nem zuhant ki Prágában a kórterem ablakából a Mester.

Nem hőköltem vissza a hír hallatán, és nem morzsoltam el egy könnycseppet, hogy aztán azzal a nyilvánvalóan hamis, de mégis a szívnek oly jól eső hazugsággal áltassam magamat, hogy elmúlása előtt pár másodperccel még víg kedéllyel, túlontúl is elmélázva épp galambokat etetett.

És nem mentünk el az alsóból, a felső váci sörfőzdébe, hogy a starttól a célig meglátogassuk a köztük lévő jó néhány talponálló mindegyikét, megtartván a magunk szlalomját. Emlékszem, nem olvastunk fel a Mester könyveiből, és nem élveztük ki újra és újra a menzeli képvilággal elénk tárt varázslatos meséit, amelyek nem róla, nem az ő, és nem kocsmatársai életéről szóltak. És másnap nem ültünk össze ismét egy sör mellett, hosszan elmélázva követve a Mester szavait: Önmagunk megismerésének legáltalánosabb módja a macskajajos állapotban utólag mindig kielemzett részegség.

Nem utaztunk el azóta többször is a kis városkába, ahol megállt az idő, nem ittunk abban a sörfőzdében, ahol nem élt az a nagybácsi aki sohasem bocsátott zsibbasztó fáradtságot kocsmabéli hallgatói agyára felettébb szövevényes és hosszú történeteivel. Nem, nem történt semmi ilyen.

Én tudom, hogy sokkal többen vannak, akik nálamnál sokkal közelebb álltak a Mesterhez. Mégis, higgyétek el, számomra egy életre meghatározó élmény volt, hogy sem Prágában, sem máshol sohasem találkoztam Bohumil Hraballal, soha nem olvastam egyetlen könyvét sem, és nem könnyeztem meg a halálhírét!

Még valamit. Minap egy nem Európai Könyvkiadó felkérésére, most fejeztem be annak a könyvnek a szerkesztését, amelyben összegyűjtöttem mindazok élményeit, akik sohasem találkoztak Bohumil Hraballal. A vékonyka kis füzetecske címe: Tudom, mi vagyunk kevesebben, de azért a mi vesénk is gyönyörű...

Amúgy meg találjátok ki, hogy mi volt igaz ebben a történetben, és mi csupán egy Hrabalt imádó kontár füllentése...(MZs, 2014.)