Idézet és pár kép XXVII. - Libuše Moníková: A homlokzat

1968-ban, Csehszlovákia szovjet megszállását és a „prágai tavasz” leverését követően a cseh irodalmi élet számos jeles egyénisége hagyta el szülőföldjét és sokan közülük új hazájuk nyelvén folytatták tovább munkásságukat. Az ekkortájt még csak a szárnyait bontogató 23 éves Libuše Moníková a szomszédos Németországban, pontosabban az akkori Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le. 

Libuše Moníková

1987-ben itt jelent meg német nyelven a Csehországban játszódó, ízig-vérig cseh életérzést közvetítő harmadik regénye, a Die Fassade, azaz magyar fordításban A homlokzat (M.N.O.P.Q.). Az írónő 1998 januárjában, mindössze 52 évesen hunyt el, de nem túl hosszú élete során írt remek regényeiért számtalan irodalmi díjban részesült. 1997-ben még Václav Havel cseh államelnök is állami kitüntetésben részesítette. Most következzék a már említett bizarr humorú pikareszk regényből néhány idézet, amely egyebek mellett fantasztikus víziókkal, groteszk minidrámákkal és szellemes eszmefuttatásokkal varázsolja el olvasóit. Maga a történet két szobrászról és két festőről szól, akik egy tipikus cseh kastélyt újítanak fel. Aki többet szeretne tudni a szövegben említésre kerülő sgraffitókról az olvassa el egy régebbi cikkünket ITT!

„A „Kos”-ban már ott ül az asztaluknál Svoboda, friedlandi festő, aki természetellenes tájképeitől, ahogy ő nevezi, az „ipari polikrómia” felé fordult, így tartva lépést az észak-csehországi táj átalakulásával a kopár-absztrakt irányába. Már várja Podolt, a minden esti dicsekvését, kötözködését és szidalmait.
Mikor Podol belép Hannával, az egyik sarokasztalnál föláll az igazgató a városi könyvtár fiatal segédmunkatársnőjével, a söntésnél fizet, szórakozottan köszön, és elmegy.
- Nagykorú mindegyik, erre vigyázz – mondja Svoboda.
- Jobb, ha nem mutatkozol itt – jegyzi meg Podol. - Jan, te mit kérsz?
Orten még nem döntött, és egyelőre levest rendel. Patera is, délután már evett Podollal, és most csak valami apróságra gondolt. Podol csülköt rendel káposztával, Hanna borjúmájat. A főnöknő, aki nyájas igyekezettel fordult az igazgatótól az ő asztalukhoz, nagyon sajnálja, de a borjúmáj és a borjúvese már elfogyott, a kisasszony azonban kaphat gombafejet rántva, friss, Hanna rábólint, Patera csatlakozik. Orten hátszínszeletet kér. Svoboda, Podol falánkságától megfertőzve ugyancsak csülköt rendel.
Az újonnan érkezők köszönése minduntalan megszakítja a vacsorát. Van aki csak a söntésnél akart meginni egy korsóval, de „egészségükre” odahúzza székét az asztalukhoz, megkérdi, hogy szárad a vakolat, s mint szolgál az egészség ebben az időben, Podol készségesen válaszolgat. A nem idevalósiak, akiket kíváncsivá tesz az általános érdeklődés és felhajtás az asztal körül, a főnöknőtől tudják meg, hogy a kastély renoválásáról van szó; az egyik művész ugyan nincs jelen, mellesleg szép szál férfi, éppen a minisztériumban tárgyal és egyébként is sokat utazik, ő szervezi az egészet, a főnökasszony ismeri őket jól, elvégre öt éve mindennap nála esznek.”

Sgraffitók a homlokzaton

„A belső udvarból áttelepülnek a kastély külső homlokzataira. Előbb a déli oldalt állványozzák föl, ahol a sgraffito nagy felületen elhagyható – a fölső két emeleti oszlopos árkádsoron, jobbra a kastélykápolna magas csúcsíves ablakán, középütt a kőportál széles gyémántkváderezésén. Nincsenek illúziók: csak a négyszáz kazettás kváder a bal oldali rizaliton, amelyet javítani vagy újrakarcolni kell, több hónapi munka, a fríz az attikán, a párkányok és az oromzatok – még egy szezon.
Az épebben megmaradt felső részen mennek végig. A sgraffitónak hozzávetőleg egyharmada hiányzik, más részét ki kell egészíteni, a megmaradt kvádermintázatot pedig világosabbra színezni. A mészhabarcsba márványzúzalék kerül, hogy még fehérebb legyen, háromszor kell festeni, a régi mész, amely annak idején tovább száradhatott, szebben fehérlett. Az orommezőkben a nagyobb képtöredékeket kell kiegészíteni. Podol grafitporba mártott ronggyal dörzsöli végig a sgraffitóra fektetett kartont – így kapja meg a rajz negatívját. Még a homlokzaton kiegészíti ideiglenesen, hogy rögzítse az arányokat, vagy legalábbis jelölje a fülke határát, arra az esetre, ha a szél, amely ezen az oldalon mindig fúj, annyira fölerősödik, hogy kitépi a kezükből a kartont, és beszakítja a szélüket. A rajzokat később készítik el.”

Libuše Moníková: A homlokzat, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. Fordította: Király Edit.