Az Idézet és pár kép sorozatunkban
ezúttal rendhagyó módon foglalkozunk egy cseh író művével. Nem
magából a regényből közünk egy rövidebb-hosszabb
szövegrészletet, hanem a mű recenzióiból, magyarul
könyvismertetőiből idézünk. Tesszük ezt azért is, mert az
1966-ban kongói apától és cseh anyától született Tomáš
Zmeškal Az ékírásos szerelmeslevél című
művéről számos neves magyar irodalmi lap írt remek recenziókat,
amelyek egyrészt önmagukban is tanulságosak, szórakoztatóak,
másrészt kellő inspirációt adnak magának a műnek az
elolvasásához. Így, ha áttételesen is, de mégis csak az eredeti
mű áll a középpontban.
Tomáš
Zmeškal |
Lássunk
tehát néhány részletet az ismertetőkből. Elsőként lássuk mit
is írt Gyürky Katalin
az Élet és Irodalom
hasábjain: „Az első
látásra meglehetősen eklektikusnak tűnő Ékírásos
szerelmeslevél című
kötet eklektikája mögött nagyon is egységes, mély attitűd, a
rendszerváltást megelőző cseh társadalom rendszerellenes
attitűdje húzódik meg. A szerző, a prágai író, műfordító és
angoltanár Zmeškal, aki maga is „eklektikus”, hisz kongói
apától és cseh anyától származik, regényében a klasszikus
családtörténet hagyományait rúgja fel akkor, amikor Josef Černý
családjának eseményeit nem öncélúan, nem önmagukért vázolja,
hanem keretként. Egyfelől a senki „nem azt látja, amit lát, és
hogy amit néz, arról csak azt gondolja, hogy látja” mondattal
fémjelezhető, szovjet tankokkal körülvett abszurd kommunista
világ ábrázolásául szolgáló keretként, amelyben a család
élni kénytelen. Másfelől ez a keret annak a túlélési
stratégiának a bemutatását segíti elő, amely minden szereplő
életét meghatározza. (…)
Zmeškal szereplőinek tragédiája, hogy nem értik, nem érthetik egymás világát. Mindenki annyira sajátos, annyira különleges s annyira be van zárva saját magába, hogy ezek között a világok között az átjárás lehetetlen. A különböző világokban élők azonban – s ezt mintha cseh nemzeti sajátosságként tárná elénk a szerző – egyáltalán nem élik meg tragédiaként az „elbeszélünk egymás mellett” állapotot.”
Zmeškal szereplőinek tragédiája, hogy nem értik, nem érthetik egymás világát. Mindenki annyira sajátos, annyira különleges s annyira be van zárva saját magába, hogy ezek között a világok között az átjárás lehetetlen. A különböző világokban élők azonban – s ezt mintha cseh nemzeti sajátosságként tárná elénk a szerző – egyáltalán nem élik meg tragédiaként az „elbeszélünk egymás mellett” állapotot.”
Jóval
személyesebben fogalmaz Petrőczi
Éva
a Nagyvilág
folyóiratban: „A
cseh irodalom és a cseh filmek elkötelezett barátjaként, aki –
mint generációm legtöbb tagja – Prágában esett át a
külföld-élmény tűzkeresztségén, már az első oldalak után
azt ismételgettem magamban: ez a könyv Jiři Menzel rendezői
talentuma után kiált. Mert világa igazi, hamisítatlan
„Menzelland”. Az 1940-es és 90-es évek közötti koncentrikus
házassági-szerelmi-történelmi epizódok, egy család két
generációjának históriája olyan, mint egy végtelenített
„Hóvirágünnep”-parafrázis, csak éppen falusi környezetből
a cseh fővárosba telepítve, s a hóvirágok szerény illata
helyett rózsák tengerébe fullasztva minden örömet és keservet.
Egyszóval, mindazt, ami az első generáció, a hettita-mániás
Josef-Květa pár, s egy szem leányuk, Alice és férje, Maximilián
osztályrésze lesz, lehet, Csehszlovákia és Csehország, vagyis a
legyőzhetetlenül színes és élni akaró „Bohémia” hol
andalító, hol rémisztő díszletei között. A főszereplő
házaspárok körül – mint egy meg nem álló körhinta utasai –
hrabalian bolond és bolondos mellékszereplők kavarognak, hol
kedvesek, mint Svoboda, a szerelmi bánatától dilis tortaszobrász,
olykor tortagyilkos. Hol meg egyenesen ijesztőek, mint a hiénanevű
Hynek, aki pártfunkcionáriusként és elutasított gavallérként
tíz évig a brutálisan kínzó és zsaroló „harmadik” szerepét
játssza majd a bibliai nevű és szelídségű mérnök, Josef és
virágnevű felesége, Květa életében. És itt már el is érünk
az engem, s vélhetőleg számtalan sors- és olvasótársamat rabul
ejtő másik szálhoz Zmeškal könyvében. Esetemben ráadásul
egyenesen kísértetiesek a párhuzamok. Apám nagyon hasonló
koncepciós pere, bebörtönzésének körülményei – röviddel a
keresztelőm után, hajszálra úgy, mint Zmeskalnál – s ráadásul
a második keresztnevem is Alice lett, mint Svobodáék lányáé…
Csak egy évvel később, 1951-ben. Mindezek a magánéleti tények
azonban nem érnének meg többet egy „ahá”-élménynél, egy
villanásnyi ráismerésnél, ez még nem tenne „Az ékírásos
szerelmes levél” elkötelezett olvasójává, ajánlójává.
Legalábbis, akkor nem, ha Zmeškal nem lenne olyan bravúros mestere
anyanyelvének – s ez, Csoma Borbála virtuóz fordításának
köszönhetően, nem jönne át tökéletesen a rivaldán.”
Végezetül
egy kis idézet Kepics Boglárka
recenziójából a Száv Textus
irodalmi blogról: „Ennek
tükrében két szereplőt vizsgálhatunk, akik akaratuk ellenére
rákényszerítettek arra, hogy életük két külön világgá
váljon. A cseh irodalomban már számtalan módon dolgozták fel az
aktuális rendszer okozta családi és emberi tragédiákat, ahogy
látjuk azt Jiří Weil, Jáchym Topol, Ladislav Fuks, Milan Kundera
munkásságában, hogy csak néhányat említsünk. Tomáš Změskal
viszont nem érte be ennyivel, művét gazdagon meghintette
megválaszolatlan kérdésekkel, misztikával (esküvői tortává
varázsolt hármas-elosztású világkép) pszichológiával (idézem:
„Pavlov híres kutyás kísérlete”), filozófiával (a
reprodukált Hitler és a botanika kapcsolata), és elmaradhatatlanul
egy ősi, holt nyelv felfedezése köré csavarintotta, ahogy a
vattacukrot szokás. Hogy mi értelme azt hazudni, hogy Hitler
génjeiből reprodukáltak, hogy hogyan lehet rávenni valakit
különös szexuális aberráltságokra, hogyan lesz a gondoskodó
férjből bántalmazó, miért lesz egy nyilatkozatból önéletrajz
nem kapunk választ, de hogy hogyan lehet egy elkésett szerelmi
vallomásból 344 oldalas könyv, azt e regény elolvasása után
garantáltan megtudhatjuk. A történet tanulsága pedig, hogy a több
néha kevesebb és soha ne késsünk el őszintének lenni magunkhoz
és másokhoz.”
A
három kitűnő recenzió más-más módon foglalkozott a cseh író
2008-ban megjelent, Škvorecký
díjjal és Európai Unió Irodalmi díjjal kitüntetett
regényével, de szinte bármelyiket is olvassuk el, egy biztos.
Nehezen állhatnánk csak ellen, hogy ne vegyük kézbe a színes
bőrű, lelkében ízig-vérig cseh művész alkotását. Így ne is
tegyük, az ellenállás úgyis reménytelen.
Tomáš
Zmeškal: Az ékírásos szerelmeslevél, Fordította: Csoma Borbála,
Typotex Kiadó, 2013
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése