A chod „kutyafejűek”, avagy a „cseh székelyek” története

Hölgyek, urak, figyelem! Rendkívüli, tematikus hét veszi kezdetét, amelynek keretében Csehország egyik izgalmas népcsoportjával a chodokkal ismerkedhetnek meg. Mostani bejegyzésünkben a történetükbe pillantunk be, majd ezt követően varázslatos kultúrájukba, népművészetükbe kalauzoljuk el Önöket/Titeket, bemutatva évente megrendezett fesztiváljukat. Zárásul egy igazi gasztronómiai élvezetet nyújtó chodi finomság elkészítésére biztatjuk olvasóinkat! Kezdjünk is hozzá!

Csehország nyugati határvidékén élnek a hajdani országhatárt, a Šumava erdeit illetve a Cseh-erdőt és egyúttal a saját szabadságukat is kitartóan védelmező legendás chodok, a „cseh székelyek” mai leszármazottjai. Ez a bátorságáról, erejéről és elkötelezettségéről híres népcsoport évszázadokon keresztül a korabeli feudális viszonyok közötti nagy függetlenséget és jelentős kiváltságokat élvezett, amelyet nem csupán a puszta létezésével vagy valamiféle ügyeskedéssel, hanem a mindenkori cseh uralkodók felé teljesített kitartó és hűséges szolgálattal érdemelt ki.

A chodok ugyanis, - mint valami korabeli határőrök és vámosok - a hétköznapi paraszti gazdálkodásuk mellett aktívan védték az ország eme sűrű erdő borította határát. Békeidőkben elsősorban a Bajorország felől érkező betolakodók és a Šumava erdeiben garázdálkodó tolvajok, és haramiák ellen küzdöttek valamint ellenőrizték a vám, illetve útadó megfizetését. Gondoskodtak a határjelzésekről, némi fizetségért cserébe átkísérték a veszélyes területen az erre járó kereskedőket, utazókat, és ha maga a cseh király érkezett ide, díszőrséget biztosítottak a számára. A chod nevüket a choditi, azaz járni szóból kapták valószínűleg a határvidék járása miatt.

Chod-földe

Amikor nagyobb ellenséges haderők érkeztek, hírnökeik figyelmeztették a a királyt és az ország belső területein élőket a közelgő veszélyre. Az ország első védvonalaként gyakorta részt vettek a kisebb harcokban, és a legendák szerint a nagyobb csatákban is, de ez utóbbi csak korlátozottan tekinthető valósnak. A legendák hajlamosak arra, hogy erősen felnagyítsák a képet, jelen esetben a chodok számát és szerepét. Az őrszolgálatot ellátók létszáma nem haladta meg a 320 főt, így önmagukban sohasem voltak elégségesek egy esetleges inváziós erő megfékezéséhez. De kétségtelen tény, hogy kivették részüket a huszita harcok, a svédek elleni küzdelmek idején is.

De kik is valójában a chodok, honnan jöttek és mi történt velük a történelem viharaiban? Nos, a letelepedésük idejéről nincs egységes vélemény, egyesek szerint már 1040-ben ők segítették Brudeknél győzelemre I. Břetislav fejedelmet III. Henrik német-római császár csapatai ellen, de ez az elmélet valószínűleg távol áll a valóságtól. Jóval inkább valószínű, hogy a chodok „csak” a XIII. században települtek be, valamikor II. Přemysl Ottokár uralkodása idején.

Chod települések és a fontosabb határmenti mozgások

Hogy honnan jöttek? Erre négyféle válasz is rendelkezésre áll azaz igazából senki sem tudja. Az egyik verzió szerint az akkori Magyar Királyság területén élő szlovákok egyik csoportjából származtak, akikre a király a csatákban bizonyított ügyességük miatt figyelt fel és hívott a mai chod vidékre. Más kutatók a chodok lengyel, vagy éppen szláv származására szavaznak, de az is elképzelhető hogy a mai Németország területéről, Lausitzból érkeztek. Az mindenesetre biztos, hogy eredetileg három chod klán létezett, de közülük csak a domažlice-i esküdött fel a cseh királynak, és maradt fenn. A másik két klán fokozatosan „elnémetesedett” és eltűnt mint önálló népcsoport.

Domažlice, a chod "főváros"

Az ún chod vidékhez Domažlice központtal további 11 kicsi környékbeli település tartozott, a mai Klenčí pod Čerchovem, Chodov, Postřekov, Draženov, Stráž, Újezd, Tlumačov, Starý Klíčov, Mrákov, Chodská Lhota, Pocinovice. A chodok és a chod települések egy egységet alkottak, közös pecséttel, közös vezetéssel, saját jogokkal („chod-jog”) és bíráskodással rendelkeztek valamint közös zászló alatt vonultak. Úgy működtek, akár egy határ menti független törpe „köztársaság”. Maguk az aprócska települések is a határőr funkciónak megfelelően épültek. A falu a völgy rejtekében épült, és a hegy tetején voltak a veszélyjelző őrhelyek. Mind a település-, mind a házszerkezet a könnyű védhetőség jegyében jött létre.

A chodok a XIV. és a XVII. század közötti kiváltságaikat Luxemburg Jánostól, IV. Károlytól, IV. Venceltől, továbbá Podjebrád Györgytől kapták. A Cseh királyságban egyedül ők voltak azok, akik nem tartoztak semmilyen főúr uralma alá, földjeiken nemesek nem telepedhettek le, így csak a királynak tartoztak szolgálattal, robottal. Földjeiken szabadon és felfegyverkezve közlekedhettek, szabadon házasodhattak és költözhettek, az erdőkben egyedülálló módon szabadon vághattak saját célra fát egyszóval a feudális viszonyok között csodásan független életük volt. Szolgálatuk azonban nem volt veszélytelen. Nem csak a betolakodók, haramiák de még az erdőkben járó farkasok és medvék is veszélyeztették az életüket. Ennek a szolgálatnak és életmódnak igen nagy összekovácsoló ereje volt, így a chodok nagyon összetartó és keményfejű néppé vált az idők folyamán.

Az egyik kiváltságuk jóvoltából kutyatenyésztéssel is foglalkozhattak, legfőbb segítőtársaiknak a nagy termetű és erős juhász kutyáik számítottak. A legenda szerint még a címerükben is egy kutya feje szerepelt, és ők magukat is kutyafejűeknek hívták. Alois Jirásek is a “Psohlavci” azaz A Kutyafejűek néven/címen írta meg a chodok függetlenségi harcáról szóló izgalmas regényét , amelyet nem más fordított annak idején magyar nyelvre mint Németh László. A szépirodalmi mű persze jelentősen felnagyítja a chodok szerepét, küzdelmét.

Jirásek könyvének egy régi kiadása

A chodok unikális szerepe és élete az 1600-as évek elejétől kezdve, és főként a fehér-hegyi csatát követően gyökeresen megváltozott. Ne kerteljünk, bizony elmúlt az idő a chodok feje felett. Szerepük a fegyverek fejlődése, a határok pontosabb meghatározása, a Habsburgok állami kontrolljának erősödése, és saját határőr egységeinek felállítása, a gazdasági fejlődés, valamint a német lakosság folyamatos betelepülése miatt rohamosan lecsökkent. Egy klán-harcos mentalitású, házi készítésű fokossal küzdő népnek immáron esélye sem volt a lőfegyverekkel rendelkező, modern hadviselést gyakorló, szervezett erőkkel szemben.

A királyi kedvezmények fokozatosan megszűntek és az addig urakat nem ismerő nép földjét a császár a chebi származású Laminger von Albenreuth német nemes úrnak adta. Ő a saját maga által lefektetett törvényei mentén követelte meg a chodok teljes engedelmességét. Nos, ez az új szitu a chodoknál mondhatni kiverte a biztosítékot. Először megpróbáltak békés, jogi úton eljárni Prágában, illetve a bécsi udvarban, de ott egy hangyányit sem törődtek a panaszaikkal.

A lázadó vezér

Egy korábbi cseh királyokat szolgáló kis népcsoportnak esélye sem volt a rebellis cseh ellenes, császárhoz hű nemesekkel szemben. Azonban a chodok ekkor még nem adták fel, „polgári engedetlenségen”, fegyveres harcokon át mindennel megpróbálkoztak, de minden egyes lépésük csak további szigorításokhoz vezetett. Laminger fia, Maximilian (más néven Lomikar) 1668-ban győzedelmeskedett felettük, és minden előjoguk elvétele mellett „perpetuum silentium-ra” ítélték őket, további szigorú büntetést helyezve kilátásba.

Kozina a bitófán

1693-ban azonban a büszke chodok még egyszer és utoljára összeszedték az erejüket. Ekkor vette kezdetét a chod lázadás, amely két éven át tartott, és előre sejthető eredménnyel zárult. A lázadást vérbefojtották, a chod vezér Jan Sladký Kozina-t elítélték és Plzenben kivégezték.

Chodok

Az ezt követő majd két évszázad során valóban az „örök csend” uralkodott, a chodok mintha nem is léteztek volna. A teljes feledés homályában próbálták az egykori kultúrájuk maradványait megőrizni. A XIX. század végén valósággal újra fel kellett "fedezni" ezt az unikális értékeket hordozó, elszigetelt népcsoportot.