A
sorozatunk legújabb részében Jan
Novák
2007-ben megjelent Betonszívű
nagyapám
(Děda)
című regényéből idézünk, amelyet a Kalligram Könyvkiadó
2013-ban jelentett meg magyarul. Az 1953-ban, a Prágához közeli
Kolin városában született cseh-amerikai író, színdarab szerző
és forgatókönyv író 1969-ben még fiatal emberként emigrált a
családjával az Egyesült Államokba. Az 1980-as évektől kezdve
jelennek meg írásai és forgatókönyvei (többek között Milos
Formannal is dolgozott) cseh, illetve angol nyelven. A 2000-es
években többek között két dokumentum filmet is készített
Václav Havelről.
Jan Novák műveiben előszeretettel foglalkozik
Csehországgal, az USA-ba menekült csehek sorsával. Azon könyvét
olvasva, amelyből most egy kis ízelítőt adunk megismerkedhetünk
mind a cseh(szlovák) 50-es évek nyomasztó légkörével, mind az
író betonszívű nagyapjával, aki „fordított távcsövön” át
tekintett az unokájára.
Választott idézetünk
is - amelynek olvastán szinte Hrabal
és Hašek
írásai jelennek meg lelki szemeink előtt - ebbe az önmagából kifordult, tragikomikus világba vezet be
minket.
„A
Kecskebak kocsmárosát mindenki csak „Professzornak” hívta, és
senki nem értette, hogyan tudhatott olyan sok mindent a sörről, az
ízéről, a hőmérsékletéről, amikor ő maga soha nem ivott.
Sovány, sápadt ember volt, csontos arcán a megközelíthetetlenség
arckifejezése ült, és idejének nagy részét a füstös söntésben
töltötte, ahol a kassza mellett egy pohár szódát tartott.
Időnként megszakította a korsók mosogatását és véget nem érő
tologatását a sörcsap alatt, fölemelte a poharát,
megnedvesítette a szódában az ajkát, és egy pillanatig
mozdulatlanul állva pihent.”(...)
Jan Novák |
(…)
„A Kecskebak kezdettől fogva a munkások kocsmája volt, ahová
azok a vörös jelvényt viselő elvtársak is lejártak inni, akik a
forradalom után átvették M. városában a politikai hatalmat, ám
amikor államosításra került sor, a Professzoron ez sem segített.
Elvették tőle a kocsmát, és kihajították a söntésből,
csakhogy az ott csapolt Velké Popovice-i ászoksör hamar
elvesztette híres habját, és erős komlóízét, ami kész
katasztrófa volt. Ennek semmi köze nem volt az ideológiához, itt
a munkásosztály jóléte forgott kockán, mert a Kecskebakban mért
sör egyszeriben még a vezető kádereket is lóhúgyra
emlékeztette.
Az italmérésben egymást váltották a különböző vezetők. Minden igyekezetüket latba vetették, de egyikük sem tudta a töredékét sem annak, amit a Professzor a csövekről, csapokról és a sör hőmérsékletéről tudott, és a sör egyre rosszabb lett. Még a legmegrögzöttebb elvtársak számára is világos volt, hogy tenni kell valamit, és hogy ha a Professzor minden kapitalisták legkapitalistábbja is, a Kecskebak nélküle egyszerűen nem fog működni.
A párttitkárságon aztán zárt ajtók mögött egy meglehetősen melankolikus vita zajlott le a sörivók és a teoretikusok között. Látszatra úgy tűnt, a kövérek vitáznak a soványakkal, de a sörivók voltak túlsúlyban mind számukat, mind ideológiai felkészültségüket tekintve, hiszen arra a világos érvre támaszkodtak, hogy a Professzor ugyan kapitalista volt, de még Marx elvtárs sem tarthatná őt a proletariátus kizsákmányolójának, ha egyszer a proletariátus úgy habzsolta a sörét, mint az anyatejet. Természetesen a Professzor nyert valamit a sörön, elvégre nem adhatta ingyen Isten eme becses ajándékát, akkor még ez nem mehetett másként, különben csődbe ment volna, és ezzel a proletariátus végképp elesett volna a popovicei ászoksör élvezetétől, úgyhogy a Professzor valójában haladó gondolkozású ember volt, és itt volt az ideje, hogy visszahelyezzék oda, ahová kétségkívül tartozott, azaz a sörcsap mögé. Egyébként a Kecskebaknak befellegzett volna, és miért kellene a proletariátusnak és a munkásosztály élcsapatának holmi silány löttyöt innia. Az érvelés hatásosnak bizonyult.”(...)
Az italmérésben egymást váltották a különböző vezetők. Minden igyekezetüket latba vetették, de egyikük sem tudta a töredékét sem annak, amit a Professzor a csövekről, csapokról és a sör hőmérsékletéről tudott, és a sör egyre rosszabb lett. Még a legmegrögzöttebb elvtársak számára is világos volt, hogy tenni kell valamit, és hogy ha a Professzor minden kapitalisták legkapitalistábbja is, a Kecskebak nélküle egyszerűen nem fog működni.
A párttitkárságon aztán zárt ajtók mögött egy meglehetősen melankolikus vita zajlott le a sörivók és a teoretikusok között. Látszatra úgy tűnt, a kövérek vitáznak a soványakkal, de a sörivók voltak túlsúlyban mind számukat, mind ideológiai felkészültségüket tekintve, hiszen arra a világos érvre támaszkodtak, hogy a Professzor ugyan kapitalista volt, de még Marx elvtárs sem tarthatná őt a proletariátus kizsákmányolójának, ha egyszer a proletariátus úgy habzsolta a sörét, mint az anyatejet. Természetesen a Professzor nyert valamit a sörön, elvégre nem adhatta ingyen Isten eme becses ajándékát, akkor még ez nem mehetett másként, különben csődbe ment volna, és ezzel a proletariátus végképp elesett volna a popovicei ászoksör élvezetétől, úgyhogy a Professzor valójában haladó gondolkozású ember volt, és itt volt az ideje, hogy visszahelyezzék oda, ahová kétségkívül tartozott, azaz a sörcsap mögé. Egyébként a Kecskebaknak befellegzett volna, és miért kellene a proletariátusnak és a munkásosztály élcsapatának holmi silány löttyöt innia. Az érvelés hatásosnak bizonyult.”(...)
A kiválasztott elvtárs (...)„odahívta egy szóra, és tolmácsolta neki a párt felkérését, amelyben az elvtársak egyhangúlag megállapodtak. A Professzor azonban valóban professzorhoz méltóan viselkedett, mert csupán kelletlenül bólintott, és rejtélyesen megjegyezte:
- Szóval elvállalod? - igyekezett bizonyságot szerezni a legmagasabb posztot betöltő férfiú.
A
Professzor vállat vont.
- Legszívesebben
felülnék minden erre járó gyorsra.
- Jó,
de akkor elvállalod, ugye?
- Leginkább
azokra, amelyek itt meg sem állnak.
Ezt
a párbeszédet mesélték egymásnak a Kecskebak vendégei attól a
naptól fogva, hogy a Professzor ismét annak a vendéglátó-ipari
egységnek a vezetője lett, amely egykor az övé volt. Határtalanul
szeretnie kellett a kocsmáját, ha elviselte azt a mellbevágó
változást, hogy minden maradt a régiben.
Egy hét sem telt bele, és a Velké Popovice-i ászoksörnek ugyanolyan ereje lett, mint a forradalom előtt, az ivóban megint nem lehetett szabad helyet találni, és M. városa végképp fellélegezhetett.”
Egy hét sem telt bele, és a Velké Popovice-i ászoksörnek ugyanolyan ereje lett, mint a forradalom előtt, az ivóban megint nem lehetett szabad helyet találni, és M. városa végképp fellélegezhetett.”
Jan Novák: Betonszívű nagyapám, Kiadó: Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013. Fordította: Beke Márton
A kötet megvásárolható itt: http://www.kalligram.com/index.php?cl=kniha&iid=1278
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése