Ha
megengedik, egy személyes jellegű történettel kezdeném az egyik
leghíresebb, és számomra talán legkedvesebb cseh zeneszerzőre
emlékező cikkünket. Megboldogult gyermekkoromban a
pestszentlőrinci zeneiskolában koptattam a padokat és a szegény,
jobb napokat, tehetségesebb tanulókat is látó zongora
billentyűit. Mind a zongora órákon, mind a karének próbák,
előadások során az amúgy kiváló zenetanáraink, a kor
szocialista ízlésének megfelelően főként kortárs magyar, és
szovjet „művekkel”, továbbá a nem éppen gyermekfülnek tetsző
Bartók darabokkal ismertettek meg minket (na jó, időnként egy kis
dallamosabb Haydn, Händel is a terítékre került). A nem éppen
izgalmas repertoár mellett igazi „sokkhatásként” ért, amikor
felfigyeltem egy addig számomra ismeretlen zeneszerző
szimfóniájának kis részletére, ami első hallásra egy izgalmas,
egzotikus, az általam addig a jugoszláv apacs filmekből ismert
vadnyugatot idéző világba röpített el. Kis idővel később már
szerencsém volt végigcsodálni a teljes művet is, immáron tudván,
hogy ami szól az valóban egy másik világ zenéje, egy „új
világé”. Most, vagy jó 35 évvel később - miközben írom a
május elsején éppen 110 évvel ezelőtt elhunyt mesterről szóló
soraimat – is ugyanolyan, vagy talán még nagyobb élvezettel
hallgatom Dvořák IX., Újvilág szimfóniáját, egy alkotást,
amely méltán szerepel minden idők legnagyszerűbb zeneművei
között.
A kis Antonín |
De
a hosszúra nyúlt bevezető után térjünk át magára a szerzőre,
aki 1861 és 1903 között, azaz 42 éven át több mint 400 művet
alkotott, amelyek közül ha minden mai napig fennmaradt alkotását
megállás nélkül végig szeretnénk hallgatni, akkor röpke három
és fél napon át tartó időtöltésben lenne részünk. Antonín
Dvořák ősei egykor a mai Közép-Csehországban, pontosabban a
Prágától észak-nyugatra fekvő Králupy nad Vltavou térségében
telepedtek le. Antonín is ezen a vidéken, a Nelahozeves (az akkori
Mühlhausen) nevet viselő faluban született 1841. szeptember 8-án.
Szülei egyszerű mészáros – kocsmárosok voltak, így a
kisfiúnak, mint elsőszülöttnek (később 8 további testvére
született) is hagyományosan a családi vállalkozást kellett volna
továbbvinnie. Ámde a Dvořák családban a zene szeretete és a
zenészi tehetség is gyakran fel-felbukkant, persze csak olyan
szinten, hogy a mindennapi szorgos, de nem feltétlenül izgalmas
munkavégzést valamivel feldobják. Ez az amatőr családi
zenekedvelés azonban Antonínnal gyökeresen megváltozott, akinél
a szülök hamar felismerték, hogy a tehetsége sokkal komolyabb
annál, minthogy elherdálják.
Szülői ház |
Édesapja
ezért a helyi zenetanárra bízta a fia oktatását, és ennek
csakhamar meglettek az első eredményei. Előbb megtanult hegedülni,
és népi táncokkal szórakoztatta közönségét, majd önálló
előadásokat is tartott a környékbeli templomokban. Közben persze
besegített a családi üzletbe, de mikor egy megvásárolt marha -
amit éppen kötőféken vezetett hazafelé belökte egy kis tóba -,
könnyekbe tört ki, és megfogadta, hogy belőle bizony nem lesz
hentes. Viszont annál jobban érdekelték a vonatok, de mindannyiunk
szerencséjére mégsem mozdonyvezető lett belőle.
A prágai iskola |
Közben
édesapja üzlete nem akaródzott rendesen működni, ezért a család
átköltözött a nagyobb rokonsági biztonságot nyújtó
Zlonice-be. Az ekkor 12 éves Antonín itt került a neves zenetanár
Antonín Liehmann szárnyai alá, aki szintén hamar felismerte a
gyerekben rejlő géniuszt és orgonára, szolfézsra kezdte
tanítani. A kisgyermek ekkoriban írta első darabjait, kis
polkákat, de közben szépen elkezdte elfelejteni az anyanyelvét, a
németet, amely abban az időben elengedhetetlen volt a
boldoguláshoz. Ezért apja egy német közösségbe küldte át,
Česká Kamenice-be, ahol nem csupán a nyelvtudását frissítette
fel, hanem újfent továbbfejlesztette zenetudását, rendszeresen
orgonálva a helyi templomban. A családja időközben végképp
belátta, hogy fiuknak a zenei pályafutást kell választania, ezért
a 16 éves gyerkőcöt a prágai orgona iskolába, a konviktska utcai
Egyházi Zene Intézetbe küldték tanulni, ahol ugyan a
zeneszerszámokban nem bővelkedtek, ámde annál kiválóbb tanárok
oktatták a nebulókat.
Az Ideiglenes Színház |
Mikor
1859-ben az ifjú Dvořák sikeresen befejezte tanulmányait,
magabiztosan, de annál pénzhiányosabb állapotban hagyta el az
iskolát. A családi üzlet továbbra sem ment fényesen, így
otthoni segítségre nem számíthatott. Jobbára a rokonainál
húzódott meg Prágában, megpróbált orgonista munkát találni,
de tapasztalat hiányában nem nyert felvételt. Jobb híján egy kis
zenekarban játszott mint brácsás, nem túl igényes helyszíneken.
De szerencséjére 1862-ben az egész zenekar beleolvadt egy akkor
nyíló Bohémiai Ideiglenes Színház (a Prágai Nemzeti Színház
elődje) társulatába, és ezt követően Dvořák kilenc éven át
játszott itt többek között Verdi, Donizetti és Smetana
darabokat, nem ritkán az utóbbi cseh híres zeneszerző karmesteri
irányítása mellett. Emellett maga is hozzáfogott az aktív
komponáláshoz, amely darabok közül sok nem maradt fenn, részben
azért sem, mert az önkritikával bőven megáldott művész saját
maga semmisítette meg általa selejtnek ítélt műveit.
Dvořák 1868-ban |
Josefina és Anna |
A
színházban töltött évek során reménytelenül és
beteljesületlenül szerelmes lett az egyik ott dolgozó színésznőbe,
Josefina Čermakovába, akinek még szerelemtől átfűtött dalokat
is írt. Ugyan a hölgyemény – ki tudja miért – egy grófot
választott férjéül, de Dvořák sem tudott túlzottan eltávolodni
a Čermak családtól. A családban zongorajátékot oktató, akkor
32 éves zeneszerző 1873. novemberében elvette feleségül Josefina
húgát Annát, a tehetséges ámde igen fiatal, mindössze 13 éves
tanítványát. Ugyan az ifjú ara még nem volt nagy korú, ámde az
esküvő idején már négy hónapos áldott állapotban leledzett. A
pár a frigyet követően önálló lakásban, ámde meglehetős
szegénységben élt, pedig még Anna is besegített (templomi
kórusokban való énekléssel) a családi büdzsé kialakításába.
Dvořák 1869-ben |
Antonín
ugyan időközben kezdett befutni, műveivel kisebb sikereket aratni,
de a pénzhiány miatt muszáj volt elvállalnia a Szent Adalbert-templom orgonista állását is. 1875-ben végre jött egy kis
hathatósabb támogatás is, amikor Dvořák elnyerte az osztrák
állami ösztöndíjat, amelynek odaítélésében nem kisebb
egyéniségek is, mint Johannes Brahms is részt vettek. Brahmssal a
későbbiekben igen jó, baráti viszonyt alakított ki. A siker
sajnos nem jött egyedül, sorozatos családi tragédiák érkeztek
vele. Különböző okok miatt, de Antonín és Anna első három
gyermeke is a születése után kis idővel elhalálozott. Első
gyermeke halálát követően írta Dvořák a Stabat Mater című
híres művét. Talán éppen a tragédiák miatt az addig a Na
Rybníčku utcában élő pár átköltözött a Žitná utca 10-be
(ma 14).
Anna |
1878-1880
között élte a zeneszerző az ún. Szláv korszakát, amely során
születtek a legszebb, legcsehesebb művei (pl. Szláv táncok, VI.
szimfónia). Az 1880-as években Dvořákot meghívták Londonba, és
ez a látogatása, majd ezt követő további nyolc angliai sikeres
turnéja meghatározta későbbi zenei pályafutását. Egyre nagyobb
elismerést aratott az európai zenei körökben is, és ezzel
párhuzamosan a családi élete is boldogabb utat vett. 1878 és 1888
között hat gyermeke született, és valamennyien megélték a
felnőtt kort. A művész a sógorától (Josefina férjétől)
megvásárolt egy nyaralót Vysoká
u Příbrami-ban,
szépen felújíttatta, és húsz éven át itt alkotta műveinek
legjavát. Ezt a nyaralót a művész halála után Rusalka Villának
nevezték el.
Dvořák európai úticéljai |
Dvořák
a nyolcvanas évek végén több sikeres látogatást tett
Oroszországban, majd 1891-ben az Egyesült Államokba invitálták,
ahol elvállalta a new yorki Zenei Konzervatórium igazgatói
állását, mintegy harmincszor annyi fizetésért, mint amit a
prágai Konzervatórium tudott volna fizetni. Az Amerikában töltött
két és fél éve során, az amerikai őslakos zenei motívumok
felhasználásával alkotta meg bevezetőnkben említett kilencedik,
Újvilág szimfóniáját, amelyet 1893. december 16-án mutattak be
először a Carnegie Hall-ban, mondhatni hatalmas sikerrel.
Dvořák és szűkebb családja Amerikában |
Miután
visszatért szülőhazájába Dvořák a Prágai Konzervatóriumban
kezdte el oktatni a jövő neves cseh zeneszerzőit, köztük Oskar
Nedbalt, illetve Josef Sukot, aki később feleségül vette a
legidősebb leányát, Otiliát. Dvořák életének utolsó éveiben
a misztikum és a mesék világa felé fordult. A Rusalka című
operája 1904-es bemutatóján a művész már komoly betegségben
szenvedett, nem is tudta az előadást végighallgatni. A doktorok
ágynyugalmat rendeltek el a számára, de ez év május elsején a
májbeteg, influenzás mester rosszul lett, elveszítette az
eszméletét és a kiérkező orvos már csak a halál beálltát
tudta megállapítani. Dvořák sem életében, sem halálában nem
volt mesterkélten pátoszos. Utolsó mondatai is csupán ezek
voltak: „Egy kicsit szédülök, azt hiszem megyek és lefekszem.”
A
fényképek forrása: www.antonin-dvorak.cz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése