2020. február 6., csütörtök

Idézet és pár kép XXXVIII. - Božena Němcova: Nagyanyó

Kereken 200 évvel ezelőtt, 1820. február 4-én született Božena Němcova, leánynevén Barbora Panklová, akit méltán a cseh próza egyik megteremtőjének tartanak. A napvilágot Bécsben meglátó, majd gyermekkorát anyai ági nagyanyjával Ratibořicén töltve felcseperedő hölgy igazi cseh szellemben nevelkedett. 17 éves korában feleségül adták a nála jóval idősebb Josef Nemec pénzügyőrhöz. Férjét később a markáns politikai nézetei, renitens magatartása miatt gyakorta vezényelték át egyik helyről a másikra. Mikor 1850-ben Miskolcra, majd Balassagyarmatra küldték, Božena már nem követte, helyette gyermekeivel Prágában maradt, ahol az írásai után kapott szerény tiszteletdíjakból próbált megélni. A férjét azonban még így is számos alkalommal meglátogatta, mely utazásait írásokban is megörökítette. Božena igazi mesélő volt, így nem csoda, hogy első műveiben a gyermekkorában, a vidéki Csehországban hallott meséket dolgozta fel (Népi mesék és mondák, 1845-47). Az írónőnek nem adatott meg a hosszú élet, főként a nélkülözésnek, a nyomorgásnak köszönhetőn 1862-ben, mindössze 42 éves korában elragadta a korai halál. Most fő művéből, az 1855-ben megjelent Nagyanyó (Babička) című műből mutatunk be néhány idézetet. A regény hűen mutatja be a XIX. század eleji cseh vidéki életet, a falusi, családi szokásokat, a cseh gondolkodásmódot.
Božena Němcova (1820-1862)
Nagyanyónak három gyermeke volt, egy fia meg két lánya. Lányai már évek óta Bécsben éltek, az idősebbik ott került konty alá is, s mesterséget kitanulva és városba nősülve a maga lábán járt már a fia is. Nagyanyó sziléziai szülőfalujának egy házikójában éldegélt közös fedél alatt az öreg Bětkával, aki egyidős volt vele, s valamikor a szüleinél szolgált.
Ám házikójában egy csöppet sem volt magányos: húgának, öccsének tartott mindenkit a faluban, őt meg édesanyjaként tisztelte a falu apraja-nagyja; ha kinek jó tanács őhozzá fordult, nélküle nem mehetett végbe egyetlen keresztelő, menyegző vagy temetés sem.”,

Az 1990-es magyar kiadás
Nagyanyó nyáron négykor, télen ötkor ébredt. Legelsőben is keresztet vetett, és megcsókolta a feszületet az olvasóján; ezt a hólyagmogyoróból készült olvasóját napközben mindig magánál hordta, éjjel meg a vánkosa alatt tartotta. (…) Ő szegényke már kevés alvással is beérte, de még nem felejtette el, milyen édes az álom, és nem irigyelte el másoktól. Fonogatott egy órácskát, csak aztán hangzott fel papucsának kopogása, megnyikordult egy ajtó, majd egy másik, és nagyanyó megjelent az ereszalján. S ahogy megjelent, a libák gágogni, a disznók röfögni kezdtek, a tehén felbőgött, a tyúkok vidáman verdestek a szárnyukkal, valahonnan nyomban előkerültek a macskák, és a lábához dörgölőztek, s a két kutya is előjött a házából, nagyot nyújtóztak, aztán egy ugrással ott termettek nagyanyónál; ha nem vigyáz, tán még fel is döntik, és kiverik a kezéből a szakajtót, amiben az aprójószágnak vitte az eleséget. Még az állatok is szerették, és ő is szerette valamennyit.”


- De jó, hogy eljött, nagyanyó! - lelkendezett a molnárné, gyalogszékkel kínálva vendégét. - Ha elmaradna egy vasárnap, nem is tudom...Az nekem nem is volna igazi vasárnap. De most aztán azon legyen, hogy egyen, adott a jóisten!
Nagyanyó annyit evett csak, mint a madár, s mindig kérte a ténsasszonyt, hogy a gyerekeknek se adjon olyan sokat, de az csak kacagott rajta: - Maga már megette a kenyere javát, nagyanyó, nem csoda, ha kis étkű, de aki még gyerek, annak farkas lakik a gyomrában! Kérdezze csak meg a Mančinkánkat, éhes-e, éjfélkor se mondaná, hogy nem. - A lurkók tele szájjal vigyorogtak, a ténsasszony a lelkükből beszélt.”

- Azt jósolta, hogy a csehek országára sok-sok nyomorúság vár, háború, éhínség, dögvész, s elkövetkezik, hogy nem érti meg az apa a fiát, a fiú az apját, testvér a testvérét, értelmét veszíti a szó, s nem köt senkit az esküje, s ekkor jön a legrosszabb, mert lovak patái hordják majd szét a csehek országát.
- Jól megjegyezted, de ne adja isten, hogy ez valaha is beteljesedjen rajtunk – sóhajtotta nagyanyó.
- Egyszer Blaník hegy lovagjairól meg Szent Vencelről és Szent Prokopról is mesélt nekünk – mondta Barunka; ott kuporgott nagyanyó lábánál, összekulcsolt kezét annak térdén nyugtatva, tiszta szemét annak komollyá vált arcára függesztve. - Az is valami jóslat volt, ugye? Azt ki jósolta, azt is Szibilla?
- Nem, az már a vak fiú jóslata – felelte nagyanyó.
- Jaj, én néha úgy, de úgy félek, ki se bírom mondani; ugye nagyanyó se akarja, hogy a csehek országát lovak patái hordják szét?
- Te kis csacsi, hát hogy akarhatnék ilyesmit, hogy akarhatnám ennek az országnak a romlását, hiszen anyánk ez, és naponta imádkozunk a boldogulásáért. Kívánjam az anyám vesztét? Nézzem ölbe tett kézzel, ha veszedelemben látom? Ti mit csináltátok, ha anyátokat valaki meg akarná ölni?”

Božena Němcova: Nagyanyó, 1990, Kiadó: Európa, Fordította: Nóta János

2020. február 3., hétfő

A Bechyněi Szivárvány

A dél-csehországi Bechyně városa nem csupán a Csehország, nem csak Prága webmagazinban már régebben bemutatott fenséges kastélya miatt izgalmas település, számos további igen érdekes, és értékes műemlékekkel is rendelkezik. Ezek közül az egyik a „bechyněi szivárványnak” is nevezett híd, amely a Lužnice folyó által vájt festői szépségű völgy felett ível át.


"Szivárvány" a távolban

A Dr. Eduard Viktor által tervezett vasúti híd igen gyors tempóban, kevesebb, mint két év alatt, 1928-ra épült meg, és sokáig Csehszlovákia ha nem is a legnagyobb, de a legmagasabb (50 méterrel a folyó vízszintje feletti) vasbeton hídja volt. Építése során közel négyszáz munkás serénykedett, akik 2500 tonna cementet, és 500 tonna vasat használtak fel, és a homokot közvetlenül a Lužnice medréből szerezték. A híd fő fesztáva 90 méter hosszú.


Az épülő híd
A 203,38 méter hosszú ipari műalkotás a vasúti, a gépjárműves és a gyalogos közlekedést is lehetővé tette, és teszi a mai napig is. Jelentősége főleg abban állt, hogy a már 1903-ban Tábor és Bechyně közt működő vasút, - nem mellesleg Csehország első villamos vasútvonala (!) - csak a híd megépülésével jutott be közvetlenül a városba. A “szivárvány” mára a város egyik legfőbb jelképévé vált, amelyet Bechyně címerében is megörökítettek.


Fotó: Jaroslav Dvořak