2014. április 15., kedd

Idézet és pár kép XVII. - Jan Novák: Betonszívű nagyapám

A sorozatunk legújabb részében Jan Novák 2007-ben megjelent Betonszívű nagyapám (Děda) című regényéből idézünk, amelyet a Kalligram Könyvkiadó 2013-ban jelentett meg magyarul. Az 1953-ban, a Prágához közeli Kolin városában született cseh-amerikai író, színdarab szerző és forgatókönyv író 1969-ben még fiatal emberként emigrált a családjával az Egyesült Államokba. Az 1980-as évektől kezdve jelennek meg írásai és forgatókönyvei (többek között Milos Formannal is dolgozott) cseh, illetve angol nyelven. A 2000-es években többek között két dokumentum filmet is készített Václav Havelről. 

Jan Novák műveiben előszeretettel foglalkozik Csehországgal, az USA-ba menekült csehek sorsával. Azon könyvét olvasva, amelyből most egy kis ízelítőt adunk megismerkedhetünk mind a cseh(szlovák) 50-es évek nyomasztó légkörével, mind az író betonszívű nagyapjával, aki „fordított távcsövön” át tekintett az unokájára. 

Választott idézetünk is - amelynek olvastán szinte Hrabal és Hašek írásai jelennek meg lelki szemeink előtt -  ebbe az önmagából kifordult, tragikomikus világba vezet be minket.

A Kecskebak kocsmárosát mindenki csak „Professzornak” hívta, és senki nem értette, hogyan tudhatott olyan sok mindent a sörről, az ízéről, a hőmérsékletéről, amikor ő maga soha nem ivott. Sovány, sápadt ember volt, csontos arcán a megközelíthetetlenség arckifejezése ült, és idejének nagy részét a füstös söntésben töltötte, ahol a kassza mellett egy pohár szódát tartott. Időnként megszakította a korsók mosogatását és véget nem érő tologatását a sörcsap alatt, fölemelte a poharát, megnedvesítette a szódában az ajkát, és egy pillanatig mozdulatlanul állva pihent.”(...)
Jan Novák
(…) „A Kecskebak kezdettől fogva a munkások kocsmája volt, ahová azok a vörös jelvényt viselő elvtársak is lejártak inni, akik a forradalom után átvették M. városában a politikai hatalmat, ám amikor államosításra került sor, a Professzoron ez sem segített. Elvették tőle a kocsmát, és kihajították a söntésből, csakhogy az ott csapolt Velké Popovice-i ászoksör hamar elvesztette híres habját, és erős komlóízét, ami kész katasztrófa volt. Ennek semmi köze nem volt az ideológiához, itt a munkásosztály jóléte forgott kockán, mert a Kecskebakban mért sör egyszeriben még a vezető kádereket is lóhúgyra emlékeztette.

Az italmérésben egymást váltották a különböző vezetők. Minden igyekezetüket latba vetették, de egyikük sem tudta a töredékét sem annak, amit a Professzor a csövekről, csapokról és a sör hőmérsékletéről tudott, és a sör egyre rosszabb lett. Még a legmegrögzöttebb elvtársak számára is világos volt, hogy tenni kell valamit, és hogy ha a Professzor minden kapitalisták legkapitalistábbja is, a Kecskebak nélküle egyszerűen nem fog működni.

 A párttitkárságon aztán zárt ajtók mögött egy meglehetősen melankolikus vita zajlott le a sörivók és a teoretikusok között. Látszatra úgy tűnt, a kövérek vitáznak a soványakkal, de a sörivók voltak túlsúlyban mind számukat, mind ideológiai felkészültségüket tekintve, hiszen arra a világos érvre támaszkodtak, hogy a Professzor ugyan kapitalista volt, de még Marx elvtárs sem tarthatná őt a proletariátus kizsákmányolójának, ha egyszer a proletariátus úgy habzsolta a sörét, mint az anyatejet. Természetesen a Professzor nyert valamit a sörön, elvégre nem adhatta ingyen Isten eme becses ajándékát, akkor még ez nem mehetett másként, különben csődbe ment volna, és ezzel a proletariátus végképp elesett volna a popovicei ászoksör élvezetétől, úgyhogy a Professzor valójában haladó gondolkozású ember volt, és itt volt az ideje, hogy visszahelyezzék oda, ahová kétségkívül tartozott, azaz a sörcsap mögé. Egyébként a Kecskebaknak befellegzett volna, és miért kellene a proletariátusnak és a munkásosztály élcsapatának holmi silány löttyöt innia. Az érvelés hatásosnak bizonyult.”(...) 

A kiválasztott elvtárs (...)„odahívta egy szóra, és tolmácsolta neki a párt felkérését, amelyben az elvtársak egyhangúlag megállapodtak. A Professzor azonban valóban professzorhoz méltóan viselkedett, mert csupán kelletlenül bólintott, és rejtélyesen megjegyezte:
- Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább ugyanolyanok.
- Szóval elvállalod? - igyekezett bizonyságot szerezni a legmagasabb posztot betöltő férfiú.
A Professzor vállat vont.
- Legszívesebben felülnék minden erre járó gyorsra. 
- Jó, de akkor elvállalod, ugye?
- Leginkább azokra, amelyek itt meg sem állnak.

Ezt a párbeszédet mesélték egymásnak a Kecskebak vendégei attól a naptól fogva, hogy a Professzor ismét annak a vendéglátó-ipari egységnek a vezetője lett, amely egykor az övé volt. Határtalanul szeretnie kellett a kocsmáját, ha elviselte azt a mellbevágó változást, hogy minden maradt a régiben.

Egy hét sem telt bele, és a Velké Popovice-i ászoksörnek ugyanolyan ereje lett, mint a forradalom előtt, az ivóban megint nem lehetett szabad helyet találni, és M. városa végképp fellélegezhetett.” 

Jan Novák: Betonszívű nagyapám, Kiadó: Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2013. Fordította: Beke Márton 

A kötet megvásárolható itt: http://www.kalligram.com/index.php?cl=kniha&iid=1278

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése